Tanítsátok meg gyermekeiteket mindenre, amit szent örökségként átvettünk, amiben hi­szünk, s amit megőrizni és továbbadni szent kötelessé­günk, hogy vallásosságban és nemes példákon növekedve Isten a sorsukat, mint tulajdonát vegye és tartsa a kezében.

A hitetlen egy ideológia, egy eszme, elmélet megváltó erejében bízik, a keresztény pedig Jézus Krisztusban. És hisz akkor is, ha képtelenségnek látszik.

Isteni törvény tiltja az emberek megkülön­böztetését faj, szín, társadalmi osztályhelyzet, vallás vagy nyelvi, nemzeti hovatartozás alapján. Nem vallhatjuk Istent Atyánknak és nem mondhatjuk Krisz­tust testvérünknek, ha bármely embertársunktól, aki Isten képmására van teremtve, a testvéri szeretetet megtagadjuk.

A házastársak egyenlő rangúak. És ez megint a legtermészetesebb következés, különben nem személyek nyílnának meg egymásnak, hanem leg­jobb esetben egy személynek egy dolog.

A keresztény ember tehát két világ polgára. Igazi hazája az égben van, de oda az út a földön át vezet. Ezért a világban nem turista, nem is műkedvelő – feladatot kell teljesítenie. Feladatot és szolgálatot – szere­tetből. Útközben építeni kell Isten országát, az igazság és az élet, a szentség és a kegyelem, az igazságosság, a sze­retet és a béke országát.

Ne fogyatkozzék meg a ti hitetek…, Krisztus­ban! Akiknek közületek nagyobb a keresztje, nagyobb bizalommal forduljon Isten felé. Segítő jóságá­val azokhoz áll közelebb, akik nagyobb szükséget szenvednek, támogatására inkább rászorulnak.

A mai embernek, ha emberi mivoltát meg akarja őrizni, meg kell szabadulnia az egydi­menziós élettől és létfelfogástól, a dolgok és a merő­ben földi célok uralmától. A létbizonytalanság, s az élet nagy ellentmondásai felébresztették a modern ember lelkében a vágyat a becsületesség, az őszinte­ség, az egyenesség, az igazság és az igazságosság iránt, s egyedül a keresztény ember segítheti a társait ab­ban, hogy ezen az úton előbbre jussanak.

Vallom és hirdetem, hogy vannak olyan igaz­ságok, amelyeknek alapján minden igaz em­bernek találkozniok kell. Ahogy Erdély földjén a hegyek völgyekkel, a mezők erdőkkel, a hófedte bércek a síkság­gal váltakoznak, éppen úgy váltakoznak a népek Erdély földjén, ahol három nyelven beszélnek, és 6­7 féle szer­tartás szerint imádják Istent, de van a krisztusi evangé­liumnak ereje, amely hozzásegít ahhoz, hogy a különféle ellentétek összhangban olvadjanak fel, és a testvéri együttműködés útját egyengessék.

Ígérem, püspökké szentelésem ezen felejthetetlen ünnepnapján, hogy ezekkel a történelmi adottságokkal számot vetek, amint azt a múltban is tettem, a sorsközösségnek ezt a szavát megfogadom, és az együtthaladás útját egyengetem. Minden küzdő emberben testvéremet akarom látni, és amennyire segítségükre tudok lenni, leszek, és terhüket vállaimra venni igyekszem. (...)

Ha az Úristen azt akarta, hogy ezt a nehéz terhet én vegyem a vállamra, mától kezdve zúgolódás nélkül hordozom azt, lelkiismeretesen engedelmeskedem ennek az isteni parancsnak, a gon­dok elől nem futok meg. Amit Isten keresztként vállamra rakott, ha vérző térdekkel is, vinni fogom. Kérem pap­társaimat, kövessenek engem a golgotás úton.

Ez az udvar és ház, melynek kicsinyített mását szülőfalum népe elhozta ide, nem az én szülő­házam, édesapám építette azt később, de ebben az ud­varban nőttem fel, itt hallottam először, hogy vannak emberek, kiknek fáj az élet, de azt is, hogy az emberek felett van az Isten, aki részükre törvényt adott, és ezek­nek a törvényeknek az útján kell járni. Ezen a szent napon szülőfalumra, egyházmegyém minden népére szabadjon azt a szent fogadalmat tenni, hogy fajtámnak szívósságát, kiállását a magam erényének akarom tekinteni, sorsát vállalni akarom... Az Isten hivatást adott nekem, és én életem ennek a hivatásnak szentelem, és jó népemért becsületesen dolgozom, s a kijelölt úton vezetem.

Tartsatok össze, támogassátok egymást a ka­tolikus szent hit megőrzésében; álhatatossá­gotokkal és erényes életetekkel pedig adjatok jó példát más vallású testvéreiteknek is.

Az ókori kultúrákban a nőnek nem volt sze­repe. Nyugaton a kereszténység – elsősorban a keresztény Mária­tisztelet – állította a nőt arra a pie­desztálra, mely a civilizált világban a nő kiváltsága.

Keresztény szempontból nagykorúnak azt az embert mondjuk, aki az élet minden viszony­latában keresztény módon gondolkozik, beszél és cse­lekszik. Krisztus szemével nézi a feladatait, az Ő szellemében neveli a családját, kezeli embertársait, tel­jesíti kötelességeit a társadalomban és népe iránt.

Az igazságosság nem tud kielégíteni minden társadalmi követelményt. Még a legtökélete­sebben végrehajtott igazságosság is legfeljebb a társa­dalmi ellentétek okait szünteti meg, vagy csak mérsékeli; a lelkeket megbékíteni és összekapcsolni csak a szeretet képes. Amelyik társadalomban megfo­gyatkozik a szeretet, hamar elsorvad az igazságosság is.

Áldottak az anyák, akik vérük árán gyermeket szülnek és nevelnek.
Áldottak az apák, akik Isten szándéka szerint hűséggel vállalják a verejtékes munkát és a gondokat családjukért.
De jaj a népnek, mely saját gonoszságával magára hívja az Isten bosszúját. Mert van-e valami értelme annak, ha tiltakozunk az atombomba ellen, s ugyanakkor békében évente százezer megfogamzott emberi életet pusztítanak el csírájában a törvény oltalma alatt és az orvostudomány közreműködésével?
Amint veszteség az országnak, ha a vetést csírájában pusztítja el a féreg, vagy aratás előtt veri el a jég, ugyanígy veszteség az országnak, ha az állampolgárok ezreit az anyaméhben pusztítják el az élet védelmére berendezett kórházakban, vagy pedig gyilkos fegyverek ölik meg a harctéren.
Mindkét esetben állampolgárok pusztulnak el. A különbség csak annyi, hogy az első esetben nem az ellenség öli meg őket, hanem azok, kiket a természeti törvény, az emberi élet védelmére kötelez.