Ezt a megromlott világot újra be kell oltani a kereszténységgel, és ez elsősorban a katoliku­sok kötelessége azáltal, hogy példát adunk, hogy jobbak leszünk, hogy magán­ és közéletünkben egyaránt becsü­letesebben élünk.

A házasság legmélyebb érdekei ellen van az a mai gyökértelenségnek és hóbortos tehetet­lenségnek jellegzetes fattyú törekvése, mely szertelen­ség­ kultuszával közömbösíteni akarja állítólag a nemek különbözőségéből eredő veszedelmes ingereket. Mintha le lehetne arról szokni, hogy az ember férfi vagy nő!

Az első akadály, amit az Isten útjából el kell mozdítani, a gyűlölet. Mert Isten a szeretet Is­tene, s nem tér be oda, ahol gyűlölet lakozik. (...) A sze­retet gyakorlását nem szavakkal s nem is bizonytalan érzelmek kimutatásával érti, hanem tettekkel. Ne tör­jünk felebarátunk jogos érdeke, anyagi és erkölcsi java ellen, ne gáncsoljuk el tisztességes törekvéseiben, ne tegyünk rosszat neki, ne örvendjünk, és ne használjuk ki szorult helyzetét, hanem siessünk segítségére. S ezt a legfőbb isteni törvényt a nemzetek sem kerülhetik meg, ha a saját létüket és nemzetekhez való viszonyu­kat tartós, időt­ és vihartálló alapokon akarják rendezni.

Az ember Isten képmása. Jogait és személyi méltóságát Istentől nyerte. Istennel szemben nem léphet fel igényekkel, de minden teremtett ténye­zővel szemben teljes értékű önrendelkezési jogok tulaj­donosa, tiszteletet parancsoló határpont, Istenszemefénye…

Ma különösképp fontos, hogy gyermekeink lel­kében tudatossá váljék az ember személyi mél­tósága. Nemcsak azért, mert a közelmúlt az emberek lelkében teljesen lerombolta az ember személyi méltó­ságát, hanem azért is, mert emberi haladás el nem kép­zelhető enélkül; és őszinte erkölcsi alapokon álló érintkezés nem lehetséges, ha az ember nem lát egymás­ban többet, mint anyagot és nem ismeri föl azt a másik valóságot, hogy Isten képét hordozzuk magunkban.

Vallom és vállalom Krisztus alaptanítását, hogy Isten mindnyájunk közös atyja és mi, még akkor is, ha nyelvi és vallási elkülönülés következtében más tá­borba szakadtunk, mindnyájan testvérek vagyunk, akiket a történelem is együttélésre kényszerített, s akiknek éppen ezért az evangélium parancsa és a történelmi adottság alapján kettőzötten kötelességük, hogy egymás jogos érdekeit tiszteletben tartsák, egymás fájdalmait ész­revegyék s egymás életét irigykedés és gáncsvetés nélkül nézzék.

…a demokrácia igazi hordozója a nép és nem az utcai tömeg. A tömeg nem azonos a nép­pel. A nép a saját erejéből él és cselekszik, a tömeget kivülről mozgatják. (…) ahol főbenjáró döntésekben a tömeg dönt vagy kényszerít ki döntéseket, ott a szabad­ság és egyenlőség demokratikus eseményeit halálos döfés éri, a demokrácia pusztán paródia, a polgárok pedig ide­oda mozgatott bábok, melyek a kikiáltók me­séjét illusztrálják. Öntudatos és felelősséget érző pol­gároknak tudniuk kell, hogy a közösség ügyét nemintézhetik el utcai felvonulásokkal vagy látványos nép­gyűléseken.

Az otthon megszentelt falai között, ahonnan a világ ártalmas szándékait és kíváncsiságát ki lehet zárni, tanítsátok meg gyer­mekeiteket mindenre, amit szent örökségként át­vettünk, amiben hiszünk, s amit megőrizni és továbbadni szent kötelességünk, hogy vallásos­ságban és nemes példákon növekedve Isten a sor­sukat mint tulajdonát vegye és tartsa a kezében.

A keresztény hit súlyos vallási és erkölcsi kö­vetelményekkel jár; kemény feladat, aminek a vállalásához bátorság, erős meggyőződés, férfias el­szántság szükséges.

Ránk az a feladat hárul, hogy igazságunkról hitelt­érdemlően tanúskodjunk: az életünk­kel. A szavak, még az olyan szépen hangzó szavak sem elégségesek. Meg kell mutatnunk életünk tényével, hogy Isten előtti felelősségünk tudatában végezzük földi feladatainkat a családban, munkahelyünkön, a gyárakban, üzemekben, irodákban, s a különféle intéz­ményekben. Mindenki ott, ahová a sors állította.

Bizonyos, hogy a keresztény vallás és hit haj­tóereje nem természet, hanem természetfö­lötti erő, de ha az örökkévalóság hite és reménye él lelkünkben, földi feladataink keresztény teljesítésével olyan erkölcsi erőket vihetünk a társadalom életébe, melyekre nagyon is szükség van.

A tragikum minden emberi sorsot fenyeget valamilyen formában. És a tragikumot és min­den emberi problémát a kegyelem rendjében, de csakis ott, meg lehet oldani.