Tiszteletreméltó Márton Áron püspök

Félő, hogy a közszellem, mely a technikát, ipart, anyagi erőt bálványozza, elbódítja az if­júság lelkét és érzéketlenné teszi a szellem értékei iránt. Értessük meg a gyermekkel, hogy szerény anyagi körül­mények között is kiegyensúlyozott, megelégedett és magas igényű életet élhetünk, ha a szellem örömeit és gyönyörűségét igazán élvezni tudjuk.

A keresztény ember magatartásán – feltűnés nélkül, de félreérthetetlenül – meg kell látsza­nia, hogy „másokért van”.

A kegyelemmel ihletett lélek szemei megnyíl­nak arra, hogy az élet tartalmát kitevő cselek­véseket, gondolatokat és érzelmeket – teremtmények helyett – az örök Istenre irányítsa. Ez nem szentimen­tális szeretet és érzelgősség, ami az idegeknek az éhsége, hanem a szellemnek az az igénye, ami a legnemeseb­bet, a legmagasztosabbat, az ember számára elérhető tökéletesség legmagasabb, legmerészebb tanait tuda­tosan és hősies erőfeszítések árán is akarja.

A keresztény hit mindig ki van téve veszély­nek. Mindig voltak és lesznek történelmi és társadalmi erők, szellemi áramlatok, amelyek szemben állnak az Istennel, Krisztussal, a hittel, kereszténységgel.

A keresztény nem érheti be azzal, hogy csupán egyszerűen emberként éljen. Egész életét a hit fényénél kell megvizsgálnia, megítélnie és kötelességeit vállalnia. A keresztény számára nincs két különválaszt­ható magatartás; egy emberi és egy keresztényi, egy va­sárnapi és egy hétköznapi, egy, amit a templomban ölt magára s aztán a hivatalban, a munkahelyén és a család­ban felcseréli egy másikkal. … Ha kereszténynek mondja magát és az akar lenni, akkor egész életét úgy kell néznie, ahogyan Isten nézi, úgy kell elbírálnia, ahogyan Ő bírálja, úgy kell élnie, ahogyan Ő kívánja. Ehhez pedig szüksége van a hit fényére és a kegyelem segítségére.

Isten terveit nem látjuk, az élet azonban elénk döbbenti, mint tényt és kötelességet, hogy nem lehet az individualista önzés szűk tornyába visszavonulni, Isten világrendjében nem lehet felelőt­lenül élni, cselekedni. Bele vagyunk állítva egy nagy szo­lidaritásba, amelyet vállalni kell.

A házasság szent dolog, s úgy kell felfogni és élni. A házasságban és a családban, mint nemző­sejtben, adva van az egész emberélet, sőt a kö­vetkező nemzedékek élete, küzdelme, hanyatlása vagy felemelkedése is. S ha ez a forrás megzavarodik, vagy elapad, elapad a nép megújhodásának a lehetősége és reménye is.

A hit megszerzésének (mégis) a legfontosabb eszköze: az imádság.

A keresztényeknek nem lehet ma forróbb vá­gyuk, mint az, hogy nagylelkűen és hatásosan szolgáljanak korunk emberének, közösségben mind­azokkal, akik az igazságot szeretik és gyakorolják.

Az igazi szeretet mindig határtalan, s csak a halálig tartó hűségben valósul meg egészen. Csak ebből a szeretetből tud kifejlődni az áldozatos há­zastársi szeretet. Csak ez képes vállalni a családot, a gyermekek nevelését, a sírig tartó hűséget. És csak az ilyen házasság és család biztosíthatja a nép jövőjét.

A szeretett személy megfoghatatlan titok. Nem azért, mintha önmagában a legkiválóbb volna, hanem azért, mert ő a másik számára több, mint a valóság. A szeretet a szeretett személyt akarja egészen – nem bírni, hanem ajándékként elfogadni, s magát vi­szonzásul ajándékul adni. Ettől fogva együtt és egymásért vannak, s jobban bíznak társukban, mint önmagukban

Aki kereszténynek vallja magát, hiszi és életét teszi rá, hogy Jézus Krisztusban meg­találta ennek a látszólag értelmetlen és céltalan földi életnek az értelmét és célját.

A történetírás az Egyházat nem tudja az em­beri alkotások kategóriáiba sorolni. Nincs az enyészet törvényeinek alávetve, mert nem emberi al­kotmány. Példátlan erővel áll a történelem hullámveré­sében és minden válságból megerősödve kerül ki, mert Az védi, Aki alapította: Jézus Krisztus, az élő Isten egy­szülött Fia.

A vallási élet sohasem szakadhat el a földi va­lóságtól és az embertárs szolgálatától. Mindig „a lélekben és igazságban való imádásnak” (Jn 4, 24) hívő és tudatos kifejezése kell hogy maradjon.

Aki a megfeszített és feltámadt Krisztus lélekbe ható tekintete előtt meg akar maradni elzárkózottságában, gyilkosa nemcsak embertársának, hanem Krisztusnak is. Aki pedig a feltámadt Krisztus ar­cára szegezett tekintettel nekivág a végtelennek, megváltódik minden bűntől, és a lét hiábavalóságának gyötrelmeitől.