Tiszteletreméltó Márton Áron püspök

Állampolgárok vagyunk, akik dolgozunk és a közös terhekből részünket mindenütt kives­szük. Csak jogunkat kérjük, ha igényt tartunk a közhiva­talokból is annyira, amennyi számunk és a közteherhez való tényleges hozzájárulásunk aránya szerint megillet, s ha a kérdést egy pártatlan nemzetközi bíróság felügye­lete alá utaljuk. De ezenkívül és ezelőtt tanítsuk meg már a gyermekeket, hogy olyan országban élünk, ahol van numerus valachicus, tehát kötelez a numerus hun­garicus. A magyar gyermek szívja az anyatejjel magába, hogy a magyar itt hibáján kívül, de éppen ezért a leg­szentebb kötelezéssel magyarra van utalva. Más nincs jó szívvel hozzánk, tehát pénzt, munkát, támogatást egymásnak adjunk. Arra ítéltek, hogy mi magyarok itt egymásból, egymás által megéljünk.

Apáink annak idején a templomhoz kötötték sorsukat… Ez volt a váruk. Hitük tanításából és az életből tanulták meg, hogy ha a mostoha körül­mények közt helyt akarnak állni, össze kell fogniuk, egy­mást meg kell becsülniük, együtt kell vállalni a közös sorsot. Az ő példájuk mutatja a mai nemzedéknek is az utat. Ha az ők nyomdokain haladunk, élni fogunk.

A keresztény vallás tartalmát vigyük bele a mindennapi életbe.

Akinek ajkát szentostya érinti, annak meg kell változnia, más emberré kell lennie. Annak magán ki kell alakítania a Krisztusból élő és Krisztus vo­násait hordozó keresztényt: a becsületes, nemes gon­dolkodású, nagylelkű, acélos jellemű embert. Krisztusi légkört kell teremtenie maga körül, családjában, mun­kahelyén, az élet minden viszonylatában.

Az ember szent otthona ott van, ahol Isten ti­tokzatos valóságát, közelségét, szeretetét és kegyelmét érezzük. Ahol Istennek az emberhez intézett üzenetét halljuk, törvényeit megismerhetjük. Ahol érez­zük, hogy embertársainkkal is valami egészen új és mély kapcsolat köt össze. Ahonnan jobbik énünk az életned­vet szívja. Ahová a szent pillanatok emlékei kötnek. Ez a templom.

Krisztus szavára hisszük, hogy a hit világa, ez a misztériumokkal telt világ: valóság, sőt, hogy ez a teljes valóság, a látható világnak is ez az oka és célja.

Az egység értelmes lények között a kölcsönös szeretetnek sajátos műve. Tehát a házasságot a teremtő isteni szó azzal, hogy a férfit és nőt egymásnak teremti, és a gyermeket a szülőhöz kapcsoló köteléket is a nő és férfi eggyé levésének alárendeli, a házasságot legmélyebb mivoltában, lényegében a legigazabb, leg­gazdagabb és legszínesebb földi szeretetközösségnek rendeli.

Amikor az özvegyek, árvák, elhagyottak, bete­gek, ínségesek, jogaikban és emberi méltósá­gukban megsértett embertársaink emberi szolgálatunkra szorulnak, a segítés kötelessége természetfölötti köte­lesség lesz, és Krisztus bírói ítélete alá esik.

A szeretet kapcsával egybekapcsolt hitvesek­nek nemi értékeiknek és hivatottságuknak a birtokában tudniuk kell azt, hogy a jó házasságban nincs fölé­ és alárendeltség, hanem csak szerves és harmoni­kus lelki és testi kiegészítés van.

Viharnak kitett aprócska lángok vagyunk, hi­tünkkel mégis a szeretet melegét őrizzük. Hal­vány hóvirágok vagyunk, de a téli faggyal küzdve mégis a tavaszt jelezzük. Arra vagyunk hívatva, hogy hitünkkel visszahozzuk Istent a hitetlen világba.

A hit tudatosítja bennünk, hogy teremtmé­nyek vagyunk, és hogy titokzatos a helyze­tünk. Mi magunk vagyunk és mégis egészen Isten által vagyunk. Önálló, szabad lények vagyunk, s mégis min­den rezdülésünkkel Istenből élünk. Isten, aki teremtett, Isten, aki megváltott és az Isten, aki egyszer minket is felvesz az ő világosságába. Isten a gondviselés, ő irá­nyítja a sorsunkat. Ami az életünkben történik, Tőle jövő üzenet, próba, segítség. És ha ezt nemcsak halljuk, hanem belevisszük az életünkbe is, akkor megváltozunk.

Állítsuk vissza Krisztus uralmát a családi élet­ben; tartsuk tiszteletben törvényeit minden­ napi munkánkban, hivatali és hivatásbeli kötelességeink teljesítésében; neveljük a gyermekeket és az ifjúságot Isten szeretetére és törvényeinek tiszteletére személyes példával, nagyobb felelősségtudattal és féltőbb gonddal, mint a múltban. Különösen legyünk nagyok, vállaljuk, mint legszentebb feladatot és fokozzuk a hősiességig a szeretetet felebarátunk iránt.

A hit megtérés, a hitben az ember megfordul, mert felfedezi, hogy illúziókban ringatja ma­gát, ha csak a látható dolgokban bízik. Ezért nem lehet a hitet demonstrálni. A hit belső élmény, csak ő érzi, aki megtért.

Az egész emberiség, Istentől elszakadva, egy maga alkotta világba zárva halad az egyete­mes csőd felé; s ebből a végzetes szolidaritásból csak a Jézus Krisztusban megtestesült szeretet segítségével törhet ki a végtelen lehetőségek, az igazi élet felé.

A szenvedéseket a földi életben nem tudjuk kikerülni, de megszentelhetjük és érdemszer­zővé tehetjük, ha keresztény módon fogjuk fel és nagy lélekkel vállaljuk.