Tiszteletreméltó Márton Áron püspök

Krisztus szelídsége és alázata nem gyöngéd­ség, hanem az erő és a nagyság kisugárzása.

Nem az a fontos, amit teszünk vagy mon­dunk, hanem az, hogy mik vagyunk. Nem a szavakkal s még nem is a tettekkel, hanem elsősorban jellemünkkel és egyéniségünkkel hatunk másokra. A szavak, még a legszentebb szavak is ijesztő üresen kon­ganak ajkainkon, és a tettek, még a legmutatósabb tet­tek is a színész gesztusaiként hatnak, ha nem él bennünk Krisztus. A világ olyan képet alkot Krisztusról, amilyennek Őt bennünk látja. És úgy fogadja, ahogy bennünk megismeri.

A keresztény ember két világ polgára. Igazi hazája az égben van, de oda az út a földön át vezet. Ezért a világban nem turista, nem műkedvelő. Fel­adatot kell teljesítenie. Feladatot és szolgálatot szere­tetből. A jámborság önmagában nem elég. A vallás nem menti fel az erőfeszítés alól, nem pótolja a szaktudást és a lelkiismeretes munkát. Mesterségét mindenkinek meg kell tanulnia, képességeit ki kell művelnie, és lelki­ismeretesnek kell lennie. Ha képességeit kifejleszti, s az emberi tevékenység bármely területén szakértelem­mel, lelki függetlenséggel, igazságszeretettel, felelős­ség­tudattal dolgozik, valóságos apostoli munkát végez a világban.

Hittel és reménnyel indulunk a vigasztalan je­lenből a bizonytalan jövő felé, mert tudjuk, hogy sorsunk fölött a gondviselő Isten őrködik, és mert tudjuk, hogy a szenvedésnek megváltó ereje van...

A keresztény élet nem kényelmes megalkuvás a mindenkori körülményekkel, hanem ke­mény feladat, melyet napról­ napra kell vállalni és meg­valósítani. Az ehhez szükséges erőt a keresztény imádsággal, szentmisehallgatással és a szentségek vé­telével szerzi meg.

Ne alázzátok meg embertársatokat, s főképp ne törjétek össze az ifjúság önérzetét, hanem az egészséges és igazságos, a felelősséget ismerő és tisztelő közszellem kialakításával rendezzetek be olyan társadalmat, amelyben megtalálja az őt megillető he­lyet mindenki.

Ma hegyeket mozgató, történelmet csináló hit kell, amelyiket a gonoszság felkorbácsolt tengere nem félemlít meg, és érzékeny áldozatos lelkü­let, mely vallja, hogy jobb adni, mint kapni, nagyobb, nemesebb és emberibb adakozni, másokért áldozatot hozni, mint ajándékokra és könyörületre várni.

Az objektív rend természetszerű képviselője a férfi, a nő lelkében az érzelem s ennél fogva az akarati mozzanat a nagyobb szerepet vivő, a nő a vi­lágot a szívén, a férfi az eszén keresztül nézi, a férfi okos­kodik és néz, a nő nem okoskodik és lát, a férfi figyel és következtet, a nő megsejt és megérez.

Biológiai és pszichológiai okokból is már ter­helten kezdi útját az egyke, de még a kettőke is. S a nagy veszteség, ami ebből a szülői önzésből ez­után jön, hogy a majomszeretet az egykéből bálvány­képet farag; fő dolgának tekinti, hogy minden komoly életküzdelemtől megóvja elkényeztetett utódát, így he­roizmusra éppenséggel nem kapható szomorú penészvirágot tenyésszen. Ennél aztán nagyobb veszteség az egyke számára a testvértelenség átka. A gyermek is úgy van, mint a fenyő, csak hasonlók társaságában tud egészségesen fejlődni, s a szegény egykét agyondédel­getve mi fogja őt az önzésből ki­ és a közösségbe bele­nevelni.

Szülőnek és iskolának együtt kell dolgoznia azon, hogy az istenhit, melyből kultúránk ki­nőtt, s amelynek az egyes nemzetek is annyit köszön­hetnek, legalább a jövő nemzedék életében építő erő és lendítő akarat legyen. Mert a vérbe, gyűlöletbe és fájdalomba ölt földet csak egy égre néző nemzedék sza­badíthatja meg.

Tisztítsuk le a kártékony haszonlesőket, az élősdiek szapora fajtáját, s a közös munkára az önzetlen embereket vegyük igénybe.

Az idő határkövénél nézzünk magunkba és adjunk számot az idők, életek és cselekedetek Ura által feltett kérdésekre: Megtettünk-­e mindent, amivel tartozunk Isten és felebarátunk iránt? Úgy él­tünk-­e, hogy életünket látva azokban, akik más utakon, az Egyházon kívül remélik és keresik a boldogulást, megbecsülő érdeklődés és vágy ébredjen vallásunk iránt? Segítettünk­-e testvéreinken, megéreztettük-­e velük az összetartásnak és tevékeny szeretetnek vigasz­taló és kitartásra biztató erejét?

A lelki szegénységről szóló tanítás arra mutat rá, hogy a bajok oka legtöbbszőr az emberi lélekben, s nem a külső körülményekben van. A lelki szegénység azt jelenti, hogy a társadalmi és gazdasági reformoknak is belülről, a fel­fogás gyökeres megváltoztatásából kell kiindulnia. Bajokat meg lehet előzni, és a meglévőket úgy lehet meggyógyítani, ha a bűnös nehézséget hazug törvényekre való hivatkozással nem mentegetjük, hanem az Isten törvényeit becsületesen, ma­gunkkal szemben is, és az élet egész vonalán alkalmazzuk.

Önmagunk és szent vallásunk lealacsonyítása volna, ha összetartozásunk csak abban jut ki­ fejezésre, hogy az anyakönyvi bejegyzés illetékességét tudomásul véve egyházi járulékainkat talán megfizet­jük, katolikus testvéreinkkel talán a templomban talál­kozunk, ezenkívül azonban egymás sorsával, életével semmit sem törődünk. Az Egyházhoz tartozás ennél végtelenül többet jelent és többre kötelez.

A keresztény ember tudja, hogy Isten nem büntet és nem jutalmaz minden emberi tet­tet a földi életben. Ha a csapások súlya alatt és az élet egyenlőtlenségeinek a láttára olykor panaszra is fakad, tudja, hogy annak az Istennek a terveiben, aki az ember megváltásáért egyszülött Fiát áldozta fel, a szenvedés­nek van valami titokzatos szerepe, és van valami nagy és titokzatos értéke.