Az evangélium szeretetre tanít. Én azonban nem maradok ennél a sokszor használt és sokszor semmit sem jelentő frázisnál, én megmondom, hogy mit kíván kegyetektől. A szeretet kívánja elsősorban a halálos bűnnek mindenekfölött való kerülését, a lelki életnek legnemesebb motívumokból való kifejlesztését egész az extatikus szeretetig.
Ne röstelkedjünk gyónásainkban ugyanazokkal a bűnökkel előállni. Ha szántszándékos a bűnünk, miért röstellnők magunkat megalázni? – Ha valaki hazudik, – ha társát egyre kíméletlenül traktálja, – ha úgy beszél, hogy mások is botránkoznak, akkor a röstelkedés a jóakarat hiánya volna.
De én Szent Pált nem a „l’art pour l’art”-féle elvek cáfolatára s nem a kubisták, futuristák, hedonisták, utilitaristák s más egyéb majd festő-vászonok, majd lelkiségek elmázolói ellen kéretem a betlehemi barlang szájához: hanem azért, hogy mondja meg nekünk, hogy mennyire szorulunk Krisztusra; hogy lehet-e tán mégis bizakodnunk más hatalmakban s várnunk új emberiséget s új, boldogabb világot valami más lélekmegújításból, nem pedig a Krisztuséból?
Bár öntudatára ébrednénk föladatainknak s Jézus iránt való kötelességeinknek! Félre a megszokottság bilincseivel, félre a lelket ölő gondolatlansággal, félre a tehetetlenséggel, nekünk szeretnünk kell Krisztust lelkesen és őszintén, tehát egész szívvel!
S mit mondjak az áhítat érzelmeiről az emberek iránt? Egy szó jelzi e lelkületet: testvéreink ők! Mély részvét s nagy szolgálatkészség támad föl az emberek óriási világcsaládja iránt az áhítattól eltöltött szívben. Úgy tartja, hogy a szegények szolgálata valóságos Isten-szolgálat, a betegek gondozásában angyalokkal versenyezik, s a lelkek mentésében a hősies és találékony szeretet csodáit léptette a világba.
Hogy kell egy apostoli léleknek melegedni a tűznél, hogy kell az embernek ide iskolába járnia! Csak akkor lesz boldog, ha ezt eltalálja. Csak akkor lesz teljesen boldog, ha vérével, életével, erejével másokat iparkodik segíteni és mindenkit segít, akit lehet. Mily áldott hivatás, ha valaki apostolnak válik be, ha boldogságát lemondásban lelheti. De az a lemondás gazdag; boldogsággal s élvezettel teljes. Egy ily lélek oly remek, oly mély, élvezetes, hogy a gondolat másokért, minden tekintet más szükségéért s üdvözítésére, kiváltja benne az energiát, és ő dolgozik.
[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 111. old.]
Gondolataink oly számosak, mint az ég csillagai; szívünk érzelmei oly számíthatatlanok, mint a tenger hullámai. „Csalárd a szív”, elrejti indító okait, hitegeti, szépítgeti, mert szereti önmagát; – hízeleg magának, ábrándozik arról, hogy mily jó; hisz jóakaratában, bámulja ösztöneit.
Minden korszak megtalálja bajaira a gyógyfüvet; a XII. század is ráakadt. Magas, rideg sziklákon termett; igénytelen, de zamatos és illatos volt; csupa tűz és olaj. Ez a gyógyfű a hitéletnek s a vallásos buzgalomnak elmélyedése volt, melyet Szent Domonkos és Szent Ferenc föllépése jelez. A világhoz való ragaszkodásnak kapcsait szétszaggatták, az önzést Isten kincseinek gyűjtésére fordították, a gyalázatot Krisztus dicsőségében való részvételnek tartották, összes tehetségeiket, művészetüket, költészetüket az oltárhoz állították, s az evangélium újra otthon volt a földön.
