Idézetek

Az eszmét nem lehet megölni, a hit, amely­ben üdvösségünket bírjuk, a remény, amely eddig is megtartott, a krisztusi gondolat, amelyért és amelynek jegyében feladatainkat vállaljuk, a mostani veszélyből is, mint annyi másból a történelem során, di­adalmason fog kikerülni.

Vallom, hogy sem a templom, sem az iskola önmagában nem elég. Sem a pap, sem a ta­nító nem tette meg kötelességét, ha az iskola, illetve a templom falai között marad.

A világ fiai azt tartják, hogy az a valóság, amit látnak. Pedig az igazság mindig mélyebben fek­szik, mint ahogy azt a látszat mutatja. A vallásos embert a nem vallásos embertől az különbözteti meg, hogy az egyik a látszatnak hisz, a másik az Isten szavának.

A kegyelem ma arra képesíti az embert, hogy a rendet megtartsa, beoltja, mint a nemes oltvány a vad alanyt megnemesíti, mint a kiváló mag a bojtorjános talajt; és erőtöbbletet közöl a lélekkel, mely teljesítőképességét felfokozza, magasabb rendű csele­kedet, élet megvalósítására alkalmassá teszi.

Hinni annyit jelent, mint nekivágni a sötét éj­szakának, hűségesnek lenni Istenhez és ön­magunkhoz, a kísértések között is; bízni a jóság erejé­ben, akkor is, ha az emberek részéről csak rosszat ta­pasztalunk; és bízni az Isten szeretetében, akkor is, ha úgy tűnik, hogy magunkra hagyott.

Sorsunk az idő folyamán alakul, természetünk törvénye, hogy fejlődünk és megöregedünk, úgy, mint a minket környező világ, de nincs semmiféle törvény, melynek alapján a mindenség és a történelem fejlődését előre meg tudnánk határozni. ...Nincs előre el­rendelve sem az üdvösségünk, sem az elkárhozásunk.

Aki nem ad a tulajdonából, az idejéből, vagy legalább a szívéből, aki nem ad enni az éhe­zőnek, nem enyhíti a szomjazó szomjúságát, nem ad szállást a hajléktalannak, nem ad ruhát a ruhátlannak, nem látogatja meg beteg embertársát, nem vigasztalja és nem segíti az élet elesettjeit – az nem keresztény. Az áldozatnak valóságosnak kell lennie, nemcsak valami atyáskodó, leereszkedő gesztusnak.