Szent Terézia Benedikta (Etith Stein)

Elérkezik a dél. Kimerülten, törődötten érkezünk haza. Itt természetesen új roham vár. Ismét minden pezsegni, kavarogni kezdene: felháborodás, bosszúság, bánat. És még mennyi a tennivaló estig! Nem kellene mindjárt folytatni? Nem! Nem, legalábbis mielőtt egy pillanatnyi csend nem költözött belénk.

Amit mi megtehetünk, és amit meg is kell tennünk az, hogy megnyíljunk a kegyelem előtt. Ez azt jelenti, hogy akaratunkat teljesen megtagadva engedjük, hogy megragadjon minket az isteni akarat, hogy lelkünket befogadásra és alakulásra készen Isten kezébe helyezzük.

Teljes mértékben a „Legyen meg a te akaratod!" kell, hogy a keresztény élet vezérfonala legyen. Ennek kell irányítania napjainkat reggeltől estig, éveinket és egész életünket.

Ha látjuk az emberi lelket a maga magányosságában és nyomorúságában, ha tanúi leszünk küszködésének, elbukásának és annak, hogy újra talpra áll, az a vigasztaló bizonyosság kísér majd minket, hogy Isten a tenyerébe írta a lelket, hogy útja és célja az Örökkévaló tekintete előtt olyan világos, mint a nap, és Ő megparancsolta angyalainak, hogy őrködjenek felette.

Aki teljesen Isten kezébe helyezi magát, az bízhat benne, hogy ő biztosan fogja vezetni. Amit neki átadunk, az nem vész el, hanem megmarad, megtisztul; azt felemelik, és igaz mértékkel mérik meg.

„Kövess engem" — ezt hallotta István is. Követte az Urat egészen a sötétség hatalmai ellen folytatott harcig; tanúságot tett Róla szavával és vérével, de követte Őt lelkületében is, a szeretet lelkületében.

Annyi haszontalan dologra van időnk: könyvekből, folyóiratokból mindenféle haszontalanságot össze-vissza olvasunk, kávéházakban elüldögélünk, negyedórákat, félórákat elfecsegünk; valóban nem lennénk képesek egy reggeli órát kiszakítani, amikor nem szétszórtak, hanem összeszedettek vagyunk, amikor erőt merítünk ahhoz, hogy egész nap helytálljunk?

A keresztény számára nincs idegen ember. Mindenkor az a felebarát, aki előttünk áll, akinek a leginkább szüksége van ránk; mindegy, hogy rokonunk-e vagy sem, hogy kedveljük-e vagy sem, hogy "erkölcsileg megérdemli-e" vagy sem.

Akit nem érint meg belülről a kegyelem, az nem látja meg a szentséget, akkor sem, ha találkozik vele. De mihelyt a kegyelem felragyogtatja benne fényét, megnyílnak szemei, és láthatóvá válik számára, ami szent./