Nem egyszer megtörténik azonban az, hogy az ember állhatatos lélekkel teszi a jót, és mégis az emberek gúnyolódásának céltáblája lesz. Csodálni kellene, amit művel, és gyalázatot kap érte. Az ilyen, akit talán az emberek közé vonzott volna a dicséret, a gyalázkodó szavak hatására visszavonul lelke magányába, és szíve mélyén annál jobban tapad Istenhez, minél kevésbé találja meg az emberek között a lelke nyugalmát. Ilyenkor az ember minden reményét Teremtőjébe helyezi, a gúny és gyalázkodás ostromát állva csak e belső tanújához fordul fohászaival. E megalázott ember lelke annyival kerül közelebb Istenhez, amennyire eltávolodik az emberek kegyétől és elismerésétől. Szakadatlanul imádkozik, és szorongatásaiban egyre jobban megtisztul, és lelki emberré válik.