S hogy ezt a gyónási lelkiismeret-vizsgálatot jól elvégezhessük, ajánlom, K. H. (Kedves Hívek), hogy naponként este pillantsunk estimánk alkalmából szívünkbe. Van-e jobb estima, mint mikor az ember leborul az Isten lábai elé, megcsókolja azokat lélekben s megköveti az Isten szent fölségét a napközben elkövetett bűnökért? „Ne intres in Judicium cum servo tuo Domine”, ne ítéld meg s ne ítéld el, Uram, végleg a te szolgádat, – ez a fontos, sőt azt mondanám, mázsás szó ne törlődjék ki emlékezetünkből soha. Amennyire szívünkön hordozzuk e rettenetes igazságot, azon mértékben szabadulunk meg az Isten ítéletétől. A másik pedig, amit ajánlani akarok, az, hogy a temetésen, a koporsó előtt azt énekli a pap: „ne tradas bestiis animas confitentes tibi”, ne dobd oda a fenevadnak, értsd az ördögnek a neked hódoló lelkeket. K. H. (Kedves Hívek), sokszor állunk a koporsó körül a temetéskor, gondoljuk meg olyankor, hol van most ennek a megholtnak a lelke? Irgalmazott-e neki az Isten? S hol lenne most az én lelkem, ha itt e koporsóban feküdnék a testem? Sietünk mindnyájan az Isten ítélőszéke elé; rajta, nézzünk bele lelkiismeretünkbe; ítéljük meg magunkat, hogy meg ne ítéltessünk!
[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 155-156. old.]