Aki nem hálás, az lanyha. Van a lanyhaságnak több jellege; az egyik bizonyára az érzéketlenség. Az érzéketlen lélek nem becsüli az Úr kegyelmeit, leereszkedéseit; nem tesz rá benyomást Jézus példája; nem forr fel szíve az „eucharisztiá”-tól. Ébressze föl azonban az ilyen lélek gyakran a hála érzelmét magában; tartson jó hálaadást nemcsak Szilveszterkor, de minden szentáldozás után; szorítsa rá magát e „noblesse”-re, s meglátja, hogy felmelegedik szíve. Viseltessünk érzékkel szívünk ez irányban való nevelése iránt az emberekkel szemben is; legyünk hálásak azok iránt is, kik külön nekünk szolgálnak, vagy közszolgálatban állnak; imádkozzunk vonatunk gépészeiért, kalauzaiért, máskor ismét a cselédekért, a postásokért stb. Ezzel is sokkal nemesebb lesz szívünk. A hála végre meghitt bizalmasságba vezet be. Az a nagy, komplikált, kuszált világ valahogy háttérbe lép, s én úgy érzem, hogy az Úr voltaképpen mindent nekem tett; nekem, értem tette; a keresztet is értem állította föl, s a kereszt édes lesz, ha értem áll; az Isten édes lesz, ha enyém, ha az én kimondhatatlan jótevőm! Íme, ahol hála serken, ott Isten-szeretet, ott Isten-barátság virul ki belőle. Ezért követeli is a hálát az Úr s kesereg, ha gyermekei háládatlanok: fiakat neveltem s ők… megvetettek engem. Populus insipiens… ah az esztelen, érzéketlen nép! Utálom a hálátlanságot s reflektálok, hogy ki iránt nem róttam még le hálámat.
[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Karácsony, 104-105. old.]