De van végre ima, hol nem akarunk, nem keresünk semmit – hol csak elismerünk, csak adunk; hol az önzetlen lelkiség úgy árad szívünkből, mint az illat az éjjel nyiladozó virágból; hol lelkét, köszönetét, szeretetét leheli ki a szív. Ez akkor van, amikor hálát ad: Gratias agimus Tibi! Confitemini Domino, quoniam bonus. A hála igaz szeretet. Ha kérdezed: mit kívánsz? feleli: semmit! Ha kérdezed: mit csinálsz? feleli: szeretek. Szeretem az Urat! Jó Ő, jó, örökké jó, s kiárasztotta jóságát; akarta, hogy meleg legyen a világon – meleg, s hogy érezzék melegét! Akarta, hogy érezzék, hogy tőle van minden: az élet, az ébredés, az erő, a mély világ bennünk s a nagy világ körülöttünk, mely arra való, hogy lelkünket színezze, hangolja, alakítsa, gazdagítsa, szépítse, emelje… tőle van ez mind, tőle, a szerető Istentől. S mennyit tesz értünk! Virraszt, dolgozik, segít, éltet, mindezt értem! Ah igen, a hála édes érzetével megkoszorúzza irgalmait bennem! Gratias, Deo gratias! S boldogítani akar örök élettel s bevezetni magához, hol többé nem kell már küzdenem s kérnem, mert lesz mindenem; de hálát adnom ott is örökké kell; a hálát adó imádás ez, a mennyország Isten-tisztelete; a hála a boldogult lelkek imája, s nem vagyok-e én is boldogabb, ha szívből-lélekből imádva-áldva hálát adni tudok?! Ó igen, hála, hála az Úrnak!
[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Karácsony, 103. old.]