Van ima, mely a szív ösztönéből fakad, melyet végre is valamiféle önzés sugall. Roppant természetes, még ha természetfölötti is; érdek-ima. Nem dobunk rá követ. Az ember gyönge, tehát imádkozik, jól teszi; gyönge s belátja, hogy rászorul az Úrra; kér kegyelmet, liheg a lelke; hite is rászorítja: „nélkülem semmit sem tehettek”, s jóllehet az Isten folyton ad, mégis akarja, hogy kérjük. S a kérés vájja a kegyelmek árkát. – A veszedelem is késztet imádkozni, hiszen a pokol örvénye fölött vezet az út, s a halál leselkedik ránk. „Uram, ments meg, mert elveszünk!” kiáltották az apostolok, anélkül, hogy előbb mondták volna: „Uram, taníts meg imádkozni”; tudtak imádkozni, mert veszedelemben forogtak. Én is tudok imádkozni, ha nyomorúságom s szükségleteim öntudatára ébredek; az öntudatlan nem imádkozik, a kő, az állat, a bamba ember.
[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Karácsony, 102-103. old.]