„És jöve hozzája egy poklos, kérvén Őt és térd hajtva mondá neki: ha akarod, megtisztíthatsz engem.” (Mk 1, 46). Két ember szemben egymással: a poklos és Krisztus. A pokol var fölszívja a vért s mint az élet penésze kiterjed a testre; összeaszik s eltorzul az ember. Vele szemben az Istenfia, mily fölséges Isten-arc! Ezt az Isten-képet elronthatom magamban; a bűn rontja el; elhomályosítja szememet, a fölismerést; összeszűkíti homlokomat, állatias típussá válok; megsüketít, tompítja az isteni iránt való érzékemet; bágyadt s szomorú leszek. Mennyi bélpoklosság van a lelkeken; de ha nem is pokolvar senyveszti, hol marad a szépség, az erő, az előkelőség?! Ó dolgozzunk féltékenyen az Isten-képen! Hol zsugorodik, hol torzul el bennem? Ha találnék klasszikus szobrot elásva, vagy Rafael-képet lomtárban, megmosnám s örülnék szép vonásainak: így kell a lélekkel tennem!
[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Az első Húsvéttól a másodikig, 173-174. old.]