Az én csepp lelkemet vonzza ez a mélység s hódolatra, imádásra, teljes átadásra inspirálja. Minél őszintébben fordulok feléje, annál inkább megszáll „a fegyelem szentlelke”, ki „szívem igaz vizsgálója és nyelvemnek hallója” (Bölcs 1, 5-6), s láthatja, hogy ahogy szeretem az életet s a szeretetet, a napsugarat s a dobogó, meleg szívet, a gyermekszemet s a virágot: úgy imádom mindezek elgondolóját, kedvelőjét s teremtőjét, a Szentlelket.
[PO ÖM, XIX., Új elmélkedések: Pünkösdi lélek, 152. old.]