Az első föltétel az, hogy a kegyelem állapotában végezzük jócselekedeteinket. Megjegyzem, hogy itt cselekedetek alatt nemcsak a látható, külső műveket értjük, hanem mindent, amit az ember akar és megkíván, tervez, beszél, tesz és tűr. Amit kívül nem látni, az az ember belső világa, melyben szintén minden Isten előtt folyik le; Isten veszi számba annak minden lüktetését, s előtte minden belső moccanásunk, gerjedelmünk s vágyódásunk tudva van. Tehát egész belső és külső életünkről van itt szó; ez az egész élet Istené lehet, s Isten szemei előtt oly ragyogó lehet, mint egy kristályos, jegeces barlang, melybe a napfényt árasztottuk. A föltétel pedig, mely alatt a legkisebb s legközönségesebb cselekedetekből örök érdem válik, az, hogy a kegyelem állapotában legyen a lelkünk. Kegyelem állapotában legyen, vagyis Krisztussal összeköttetésben legyen s ezáltal isteni életet éljen. Ezt az összeköttetést jelezte az Úr, midőn mondotta: „Én vagyok a szőlőtő s ti a szőlővesszők. Aki bennem marad s én ő benne, az sok gyümölcsöt terem. Nélkülem semmit sem cselekedhettek.” (Jn 15, 5). Igen; Krisztus Urunk az örök élet tőkéje, s csak e tőkén fakad az a gyümölcs, mely az Istennek tetszik, s azért azt aztán az örökkévalóságra méltatja.
[PO ÖM, XVII., Élet Igéi II., Az Úr ünnepei, 103. old.]