Gondolataink oly számosak, mint az ég csillagai; szívünk érzelmei oly számíthatatlanok, mint a tenger hullámai. „Csalárd a szív”, elrejti indító okait, hitegeti, szépítgeti, mert szereti önmagát; – hízeleg magának, ábrándozik arról, hogy mily jó; hisz jóakaratában, bámulja ösztöneit.
Csak lassan kezdünk felülemelkedni e káprázatokon; hidegen tekintünk magunkra, s akkor észreveszünk oly tüneteket, melyek mindjobban sürgetnek, hogy vigyázzunk magunkra; megrendítik önbizalmunkat; gyanakodva vizsgálgatjuk szívünk fodrait, redőit, s kezdjük látni, hogy kevélyek, hiúk, gyávák, jellemtelenek, restek, szeszélyesek, kelletlenek, sértők s merevek, zsarnokiak, összeférhetetlenek vagyunk; – hogy megalkudtunk sok apróságon s eladtuk szívünk aspirációit, hogy durvák és műveletlenek vagyunk, hogy vastag önzés a bundánk, hogy beteges, erőtlen föllépés jellemez, – hogy nem tudunk erősen akarni, s mint a kátyúba beleakadt szekér, dülöngünk. Kár, hogy némely ember sohasem ébred, felöltözteti szívének fattyú érzelmeit az erény látszatos mezébe s elképzelt erkölcsi előkelőségének kultúráját fölépíti, mint hajdan az asszírok a városaikat – sárból!
[PO ÖM, VI., Elmélkedések az Evangéliumról I., Advent, 38-39. old.]