1935.5.12.
Este, ahogy lefeküdtem, azonnal elaludtam, de amilyen hamar elaludtam, olyan hamar fel is ébredtem. Eljött hozzám egy Kisgyermek, és felébresztett. Egyéves lehetett. Csodálkoztam, milyen szépen tud már beszélni, mert ebben a korban a gyerekek még vagy egyáltalán nem beszélnek, vagy igen érthetetlenül. Csodálatosan szép volt, s hasonlított a kis Jézusra. Így szólt hozzám: „Nézz fel az égre!” Ahogy felnéztem, láttam világítani a csillagokat és a holdat. Ekkor megkérdezte a Gyermek: „Látod a holdat és a csillagokat?” Azt feleltem, igen, mire ő ezt mondta: „A csillagok hűséges keresztény lelkek, a hold pedig a szerzetesek lelke. Látod, milyen különbség van a hold és a csillagok fénye közt? Ugyanilyen a különbség a mennyországban a szerzetesi lélek és a hű keresztény között.” – És így folytatta: „Az igazi nagyság az Isten iránti szeretetben és az alázatban mutatkozik meg.”
Ebben a pillanatban megláttam egy lelket, aki iszonyú kínok között vált el a testétől. Ó, Jézusom! Mialatt ezt írom, reszketek attól a sok szörnyűségtől, melyek őt vádolják. Láttam, amint egy mocsár mélyéből kis és nagyobb gyermekek lelkei jöttek elő. Olyan kilenc év körüliek lehettek. Csúfak és undort keltőek voltak, félelmetes szörnyekhez hasonlóak, mint oszló hullák. De ezek a hullák éltek, és tanúskodtak az említett lélek ellen, aki haldoklott. A világban ez a lélek, akit haldokolni láttam, nagy tiszteletnek és elismerésnek örvendett, melyek végül is ürességbe és bűnbe torkollottak. Utoljára egy asszony jött elő, aki mintegy kötényében könnyeit hozta. Ő is az illető ellen tanúskodott.